A palota történetének kezdete egybeesik a pápák Róma város úthálózatának racionalizálási törekvéseivel. A via Giulia II. Gyula pápa megrendelésére készült a 16. század elején, és azonnal reneszánsz stílusú nemesi paloták, jómódú kereskedői házak sora épült az utcában. A mai Falconieri-palota első periódusai (Ceci 1-3.) is ekkor, az 1520-as években épültek ki. A következő évszázadban az épület több tulajdonoson (Odescalchi, Farnese, Capponi) keresztül és több bővítést követően került a mai névadó Falconieri-család tulajdonába. A firenzei származású kereskedőcsalád az ekkor már pályája csúcsán lévő, de elsősorban egyházi munkái révén ismertté vált Francesco Borrominit kérte fel az épület kor bíborosi reprezentációs igényeinek megfelelő átalakítására és bővítésére. Borromini nagyszabású terve végül csak részben valósulhatott meg: például nem készült a 16. századi eredeti lépcsőház helyett újabb díszlépcső a bíborosi lakrészhez és nem készült el a főkapura szimmetrikus második udvari szárny sem. Viszont a Borromini-beavatkozás nem csupán a méltán híres loggia és a barokk mesterre jellemző boltozatok miatt említendő meg. Borromini az utcai bővítéssel hosszú idő után újra szimmetrikussá tette a reneszánsz karakterű homlokzatot, de a belső udvaron már barokk jegyekkel operált. A barokk palota funkcionális felépítése egyaránt figyelemreméltó: a barokk mester a bővítéssel két egyenrangú, egymástól független, mégis összekapcsolt lakrészt alakított ki a piano nobilén. A 17-19. század között az épület a korok divatjainak megfelelően szervesen formálódott, főleg a felsőbb szinteken bővült (beépült pédául a loggia párjának tekinthető loggetta degli ulivi). Jelentős változást a Lungotevere kiépítése és az ezzel párhuzamos tulajdonosváltás hozott: Guido Beretta tervezésében átépítették (és jelentősen bővítették) a reneszánsz óta változatlan főlépcsőházat, immár viszont csak a földszintre vezető díszlépcsőként. Funkcionális okokból az új főlépcsőház a nyaktagba került. Emellett a házban jelentős szerkezeti beavatkozások is megfigyelhetőek az 1890-es évek második feléből. Az épületet a Magyar Állam 1927-ben vásárolta meg, azóta kulturális intézetként működik.

Az iroda az épület felújításának előkészítése kapcsán az alakhelyes építészeti felmérésen túl az épület építéstörténeti dokumentációjával, részletes értékleltárával, helyiségkönyvével, nyílászáróinak felmérésével és konszignálásával, valamint Koppány Andrással közösen épületkutatással egyaránt meg lett bízva. Részt vettünk az épületkutatás előkészítésében is. Megjegyzendő, hogy az olasz műemlékvédelem a német alapokra helyezett magyar műemlékvédelemmel ellentétben sokkal kevésbé támaszkodik a roncsolásos kutatásra, így az előkészítés részben ezen kulturális ellentétek feloldásából is állt.

A kutatások során törekedtünk megismerni az épület minden fennmaradt részletét, és elsődlegesen az épületből kiindulva fokozatosan megismerni nem csak az építéstörténetet, hanem az egyes beavatkozások hatását is az épületre nézve. Sikeresen azonosítottunk egy eddig még a palotával nem összefüggésbe hozott korai Borromini-vázlatot, melyből fontos következtetések vonhatóak le az épület korai időszakáról és a Borromini-terv korai fázisáról. A rendelkezésre álló anyagok segítségével igyekeztünk létrehozni az épület minél részletesebb periodizációját. Ezen folyamat során azonosítottuk, hogy a reneszánsz lépcsőház egészen a 19. századi átalakításig lényegében változatlanul megőrződött, valamint hogy a nyaktag a 19. század végén gyakorlatilag a pinceszintig teljesen elbontásra került. Ezen feltételezéseinket az épületkutatás során sikerült bizonyítanunk. Az épületkutatások során sikerült azonosítanunk a földszinti árkád északi végének maradványait, részleteit. Szondázó kutatásokat végeztünk ezen felül a feltételezett második utcai bejárattal és a loggia építésének befejezettségével kapcsolatban is.