A Kossuth-mauzóleum felújítása alatt a Nemzeti Örökség Intézete több síremlék alakhelyes felmérését rendelte meg az irodától (nagy részben, illetve jelentősebb emlékeket tekintve a Fiumei úti sírkertben, de más budapesti temetőben is). Ezen felmérési tervek eredetileg az egyes emlékek felújításának előkészítését célozták volna. A felmérési tervekkel párhuzamosan a síremlékek történeti terveinek felkutatása is megtörtént.

"1869. december 31-én - két és fél évvel a kiegyezés után - a Pesti Napló címoldalán a szerkesztőség által szignált cikk jelent meg Batthyány Lajos emlékére címmel. A cikk írója -talán Kemény Zsigmond - elérkezettnek látta az időt, hogy „a csaták hősei után gondoljunk az államférfiúra, a független nemzeti kormány első főnökére, kinek neve és emléke ott ragyog történetünk legfényesebb lapjain. Batthyány Lajos holt tetemei jeltelenül nyugosznak, nevét és emlékét semmi monumentális jel sem örökíti még." Mivel a megörökítés „nemzeti kötelesség", annak teljesítésére a Pesti Napló egy hónapra tervezett gyűjtést indított, bízva abban, hogy „a nemzeti közrészvét" felkarolja az ügyet. (...) Röviddel a Pesti Napló felhívásának megjelenése után Pest város közgyűlésén, 1870. január 21-én, miután határozatot hoztak arról, hogy megtiltják a „város belterületén és falai között a halottak eltakarításá"-t, megemlíttetett, „hogy a boldogult gróf Batthyány Lajosnak, Magyarország volt első miniszterelnökének tetemi még most is a Ferenciek sírboltjában nyugosznak, nehogy a sírboltok megrendelt elzáratásával a nagy halottat megillető kegyeletes emlék feledékenységbe menjen, kívánatos lenne, hogy a városi hatóság által néhai gróf Batthyány Lajos holt tetemeinek a kerepesi köztemetőben leendő méltó és ünnepélyes elhelyezése iránt intézkedés tétessék." (...) 1870. április 9-én jelent meg a Pesti Naplóban, majd a többi napilapban is a Batthyány Lajos síremlékére kiírt pályázat hirdetménye. A pályázati felhívás, amely egyrészt síremlék (mausoleum) tervre, másrészt a síremlékben felállítandó életnagyságú szobor mintájára vonatkozott, azt mutatta, hogy az emlékbizottság első ülésein nem született egyértelmű állásfoglalás. Abban megegyeztek a felek, hogy az emlék a kerepesi temetőbe kerüljön, de abban nem, hogy milyen műfajú legyen az. (...) Batthyány Lajos újratemetése 1870. július 9-én ment végbe. A ravatal a szent ferencrendiek templomában volt. A gyászmenet onnan a Ferenciek teréről az Egyetem, a Kecskeméti utcák az Országút (Múzeum körút) a Kerepesi út (Rákóczi út) érintésével haladt a Kerepesi temetőbe, amelynek délkeleti részében egy négyes fasor szélén emelkedő kisebb dombon a Discher József építész által épített egyszerű márvány sírüregbe helyezték el a koporsót. (Hangsúlyozottan ideiglenesen, ameddig a végleges mausoleum el nem készül.) (...) 1870. augusztus 4-én jelent meg a Pesti Naplóban a pályázat eredménye, amely szerint a bizottság „az első díjat a Schickedanz név alatt beadott pályamunkának, a második díjat az „Isten áldd meg a magyart" jeligével ellátott pályaműnek ítélte kiadandónak, de azért egyiket sem véli gyakorlatilag kivihetőnek, az elsőt különösen költségessége miatt." Az első díjat megnyerő 24 éves építész annyira ismeretlen volt ekkor még a szakma és a közönség előtt, hogy keresztnevét sem ismerték. Sikerét feltehetően annak köszönhette, hogy eltért az általánosan elfogadott zárt, kupolával fedett mausoleum típustól (...) és megoldást talált az emlékszobor vagy síremlék dilemmára. (...) 1872 májusában, amikor Horváth Mihály püspök építési engedélyért folyamodott a pestvárosi tanácshoz, 24.488 frt bevételt könyvelt el a Batthyány emlékbizottság. Szembe kellett nézniük azzal a ténnyel, hogy a tervezett mausoleumot az eredeti elképzelések szerint nem fogják tudni belátható időn belül megépíteni. A terveket tehát valamelyest módosítani kellett. (...) Az építkezést 1872. augusztus 14-én kezdték meg. Ennek során történt további változtatás, hogy a kivitelt vezető Schickedanz a mausoleumot nem a Batthyány-síremlék helyéül kijelölt domb tetejére, hanem annak oldalába építette. (...) A szobrok nélkül felépült Battyhány-mausoleum nem válhatott monumentális talapzattá, formáinak a szobor nem adhatott értelmet. Az értelemszerű lezárás nélkül a falak kulisszaszerű hatást tesznek, és ezen keveset változtattak a sarkokat koronázott - azóta eltűnt -, a síremlék-jelleget hangsúlyozó törpeobeliszkek. A főhangsúly átkerült a felfelé vezető lépcsőre, és annak célpontjára, az üresen maradt teraszra, amelyen mindössze - az eredeti tervben is szereplő - körbefutó kőpad található. „Monumentális ülőhely" - mondták róla később egy hivatalos véleményben. (...) A könnyedség eltereli a figyelmet arról, hogy itt valójában egy szabadtéri oltár áll előttünk. A tervezés idején is létezett kettős fasor által alkotott „hajóból" a keresztút után az „emelt szentélyhez" érkezünk, amely alatt - mint a románkori templomokban - van az altemplom, a kripta. A szerényen meghúzódó kriptalépcsők közrefogják a felfelé vivő széles és hangsúlyos lépcsőzetet. Itt nyílt volna mód a hős apotheózisára - de lehetőség már nem adódott rá. Az új életrekelés reményét a sarokpillérek domborművét koronázó főnbe madár hirdeti csupán, azoknak, akik eléggé közel mennek hozzá. A mausoleum csonka és befejezetlen maradt."

Részletek Gábor Eszter: "...megkezdjük, de bevégezni, létesíteni nem tudtuk." (Schikedanz Albert pályakezdése: a Batthyány-mausoleum) című cikkéből. Megjelent: Magyar Nemzeti Galéria Évkönyve, Művészettörténeti tanulmányok Mojzer Miklós hatvanadik születésnapjára (MNG Budapest, 1991)