Garai Péter cikke (megjelent a www.epiteszforum.hu-n 2011. július 29-én).

Szombathely központi részében, az 1880-ban épült zsinagóga közelében elhelyezkedő romterületen 1955-1961 között Szentléleky Tihamér tárta fel a Kr. u. 2. század elejéről származó szentélykörzet maradványait. Az Ízisz-szentély frízének megtalált töredékeit jelzésszerű, nyers vasbeton szerkezeten helyezték el, amely egy négyoszlopos homlokzatot idézett. Az 1963-ban dr. Hajnóczi Gyula tervei alapján elkészült vegyes anastylosis a következő évben elfogadott Velencei Charta első megvalósult műemlékvédelmi beavatkozása lett, amely nagy nemzetközi elismerést kapott. A kutatást végző régész a fríz ikonográfiájából és méretéből következtetett a homlokzat szélességére, amelyet a portikusznál nagyobbnak tételezett fel. Az eredeti márvány elemeket vasbetonnal egészítették ki és konzolosan előrenyúló tetővel védték meg. A szentélykörzet alapfalait konzerválták, a szentély előtt talált, két ledőlt oszloptörzset újra felállították.

Az eltelt négy évtized alatt a rosszul kivitelezett vasbeton szerkezetek karbantartás hiányában károsodtak, a szabadon bejárható terület állapota igen leromlott. Szécsi Zoltán 1998-as felmérése után a töredékeket 2001-ben leemelték a helyükről, Sosztarits Ottó pedig újabb feltárásokat végzett, a teljes területnek mintegy a harmadán. Dr. Mezős Tamás - aki a Műegyetem Építészettörténeti és Műemléki Tanszékén évtizedeken át Hajnóczi Gyula munkatársa volt - az ezredforduló óta foglalkozott az épületek elvi rekonstrukciójának lehetőségével, hiszen "a Hajnóczi is azt szerette volna, ha rekonstruálják az egészet." Ő eredetileg a professzor beavatkozásait tiszteletben tartva szerette volna tovább fejleszteni az együttest, ám a Vitruvius III. könyvében leírt szerkesztési szabályokat a helyszínen talált maradványokkal összevetve más eredményre jutott, amely több irányból igazolást nyert. A gerendázat eredeti darabjának arányaiból kiszámolt modulus megegyezett az akkoriban előkerült korinthoszi oszloptalapzatból eredeztethető értékkel. További analógiaként szolgált a területtől nem messze, a Fő téri OTP-fiók alatt 1999-ben feltárt, teljes magasságában megmaradt oszlop, amelynek keresztmetszeti méretei szinte teljesen megegyeztek az Iseum-nál találtakkal. (A Fő téri rekonstrukció és a helyszín üvegfödémmel történt lefedése szintén Mezős Tamás tervei szerint készült.) Mivel mindkét épület az egykori Borostyánút mellett állt, az azonosság kézenfekvő lehet. A Nemzeti Múzeum régésze, Mráv Zsolt a relief-töredékek és a rajtuk szereplő feliratok elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy az elemek a Szentléleky-féle sorrendtől eltérően illeszthetők egymáshoz logikusan, a feliratok számára pedig több hely szükséges. Mindez az épület korábbinál nagyobb frontszélességét feltételezte - pontosan akkorát, amelyet a vitruviusi szabályok alapján egy hatoszlopos (hexastyl) homlokzat igényelt. A munkához kapcsolódó fontos analógia volt a tebessai Ízisz-szentély fennmaradt ábrázolása.

A legutóbbi feltárások tisztázták a szentély körüli épületek alaprajzi elrendezését, így az elvi rekonstrukció lehetővé vált. A koncepció alapját a szentély modellszerű visszaépítése, körülötte pedig a múzeum számára egy kortárs szellemiségű, az eredeti tömeget megidéző védőépület létrehozása képezte. Ezt a szándékot tükrözik a felhasznált szerkezetek és anyagok is. Az aszimmetrikus U alakban felépített körítő szárnyak acélszelvényekből kialakított keretek sorolásával készültek, amelyek a feltárt alapfalakra rakott felfalazásokra és vízszintes gerendákra támaszkodnak, így elvileg bármikor visszabonthatók az eredeti maradványok károsodása nélkül.

A szentély maga hasonlóan szerelt jellegű, az acél tartóvázra 6 cm vastag süttői mészkő burkolat került. A nyitott fúgák, a tagozatok stilizált formája és a függőlegesen félbevágott, „banánhéjra” emlékeztető elemekből konstruált oszloptörzsek jelzik, hogy itt csupán elvi rekonstrukcióról, egyfajta „csomagolásról” van szó. Az oldalfalakra eredetileg jóval nagyobb méretű kőlapok kerültek volna, azonban ennek legyártását a kivitelező nem vállalta. A megtalált eredeti töredékek alapján a tagozatokon egy-egy faragott elemet is elhelyeztek, ám ezek igen kis méretűek és finom kidolgozásuk miatt alig észrevehetőek. A szentély belső terébe lépve láthatóvá válik a rácsos acél tartószerkezet, amely első pillantásra ridegnek, szikárnak tűnhet, azonban ez is a fent említett héj-szerűséget hangsúlyozza. A kőfal eredetileg tekintélyes vastagsága csupán a bejárat kialakításánál érzékelhető. A padlóba épített emelőlapok, a belső tér színpadi jellegű világítási rendszere és a kazettás mennyezetű előcsarnok esti kivilágítását adó lámpatestek már nem az eredeti koncepciót tükrözik. A szentély alatti pinceszinten megfigyelhető a feltárt alapfalak felett húzódó didaktikai csíkok, a későbbi kiegészítések, illetve az egykori mennyezetet tartó, utólagosan beépített harántfalak.

A kultuszhely teljes egészében szemből, a középtengelyben állva, illetve a Szombathelyi Képtár 1985-ben átadott épületének (tervező: Mátis Lajos) teraszáról tárul fel. A majdani látogatók számára a fő megközelítési irányt jelentő - szintén Hajnóczi Gyula nevéhez fűződő - fogadóépület felől a szentélyt az előrenyúló oldalszárny kitakarja. A védőépületen körbefutó, rejtett vízelvezetésű, lépcsőző lapostető az egykor kéthajós, kettős félnyeregtetővel fedett tömegképzésre utal. A képtár felőli rövidebb szárny tiszta üveg bütühomlokzata a metszet-jelleget erősíti, míg a túloldal zártabb megfogalmazása a végfal tényleges helyzetét mutatja. A belső udvar körül egykor oszlopcsarnok húzódott, ennek rendjéhez igazodik az acéltartók kiosztása is, ahol minden második jelöl egy hajdani kőoszlopot (vagy pilasztert), míg a strukturált üvegfalak vízszintes tagolása a klasszikus zárópárkány fő elemeit jeleníti meg. A külső homlokzatokat maghőszigetelt vasbeton szendvicspanelek borítják, amelyek nyersre tervezett felületét utólag kezelni, festeni kellett, így színviláguk kissé eltér az eredeti elképzeléstől.

A védőépületben egyetlen nagy, kiállításra szánt U alakú tér található, az alacsonyabb és keskenyebb szélső traktusban a kiszolgáló funkciók (ruhatár, vizesblokkok, raktárak) kaptak helyet. Ezek alaprajzi rendje nem minden esetben vág egybe az eredetileg betegek fektetésére szolgáló fülkesor feltárt méretrendjével, amelynek vonalvezetését a padló síkjában zöldes árnyalatú, csiszolt kőlapok mutatják. A műgyanta burkolatban nehezen értelmezhető a területen végig kanyargó csatorna vonalának jelzése, amelynek egy szeletét járható üvegfödémen át vehetjük szemügyre. A tervezés végső stádiumában az egész együttes padlószintjét 55 cm-rel meg kellett emelni, egy kevésbé jelentős, a területen megtalált műhely maradványai miatt - amelyek azután a régészeti bemutatása nem történt meg. Ennek következménye az is, hogy az eredetileg a járószint síkjába illesztett, rekonstruált római padló-rétegrendet csak sűrűn pöttyözött, erősen tükröző üvegfödémen keresztül pillanthatjuk meg. Az egyedileg tervezett nagyméretű, kétszárnyú tömör ajtók eredetileg - a falakat alkotó szendvicspanelekhez hasonlóan - acél keretben, nyersbetonból kiöntve készültek volna, ám ezt a kivitelező nem vállalta. A belsőben állva jól érzékelhető az acél főtartók lehajlása - építés közben nem támasztották alá őket -, az oszlopok felületképzése sem sikerült a legjobban, továbbá a rajtuk végigfutó világítási csíkok is jóval keskenyebbek lettek a tervezettnél. Az üvegfalakon kitekintve a szentély tömegét kissé fátyolosan láthatjuk a leeresztett, speciális mikrorácsos szerkezetű árnyékolókon keresztül, amelyekből a sarkokból már kimaradtak.

A szükséges gépészet rendkívül diszkréten jelenik meg, a berendezések döntően a külső kiszolgáló sáv feletti álmennyezetben kaptak helyet. Az üvegfelületek párátlanítása a padló síkjában elhelyezett befúvó rácsokon keresztül történik. A tér maga alapvetően kellemes klímával és jó akusztikával rendelkezik, kiváló multifunkcionális terem válhatna belőle. Mezős Tamás az Ízisz-kultusz történeti gyűjteményét szerette volna itt létrehozni, amely a maga nemében a világon egyedülálló lenne.

A belső udvar szintjei több periódus átépítéseit jelzik, pontos magasságuk nem ismert - ezt mutatja az ide vezető lépcsők könnyed, ideiglenes, protézis-szerű kialakítása. Az egyetlen hiteles szint a szentély előtti oltár környezete, amelynek alépítménye ismert, erre egy itt talált római oltár másolatát helyezték. Az udvar egyik sarkában a megtalált vízelvezető csatorna kőtöredéke látható a burkolatba foglalva, amelynek hálós kiosztása a homlokzatokhoz hasonló viselkedésmódot jelent, hiszen a pontos méretek itt sem ismertek. A templom pódiumának magasságát a tervező a vitruviusi szabályokból határozta meg. Az együttes előterét a konzervált, régészetileg bemutatott, zanati kőből rakott alapfalak rendszere alkotja. A halszálkásan rakott téglaburkolat jól kiemeli az egykori épületek belső tereit. A szentélykörzet előtt húzódó Borostyánút feltárt szakaszának hézagos terméskő burkolata kevésbé idézi a precízen rakott római út hangulatát. A vele párhuzamosan húzódó fapalló terítésű sáv a főbejárat felől az akadálymentes közlekedést hivatott biztosítani, ám ez a vonal hirtelen befordul és megszakad az útnál. A római úton átvezető akadálymentes „járdát” a kivitelezés során lespórolták.

A romterület „kapuját” a város felé a megemelt utcaszinten elhelyezkedő, vasbeton és fa anyagú pergolával és padokkal övezett fogadóépület képezi, amelyet a beruházás kapcsán részben átalakítottak, bővítettek. A bejárat előtt a fénykorát élő Római Birodalom térképe rajzolódik ki a háromféle árnyalatú gránit lapokon, amelyeken alig észrevehető, apró vörös pöttyök jelölik az ismert Ízisz-szentélyek helyét. A Hajnóczi Gyula által tervezett épület bravúros szerkezeti megoldása a doboz-szerűen kialakított belső tér, amelyet filigrán acélszelvényekkel függesztett fel a vasbeton tartószerkezetre. A lépcsőfokok mellett a Borostyánút szemléletes földtani metszete látható üvegfal mögé rétegzetten, a mélyszinten pedig a jövőben egy római mozaik rekonstrukcióját tervezik kiállítani. Az Iseum eredeti római kori maradványait jelenleg egy bérelt raktárban tárolják. Az épületegyüttes műszaki átadása 2010 decemberében történt meg, azóta a belsőépítészeti koncepció több változáson és sikertelen közbeszerzésen esett át - a hivatalos megnyitás időpontja egyenlőre bizonytalan.