Egykor a mai Piarista Gimnázium helyén álló régi városháza a 19. század utolsó harmadára már szűknek bizonyult a városi adminisztráció ellátására. 1867 novemberében született közgyűlési határozat egy új épület megépítéséről. A döntés eredményeként esett a választás a mai helyszínre, mint a városháza elhelyezésére, alkalmas helyszínre. A Váci utca 62-64. számú épület helyén az Újvárosháza felépítése előtt két épület állt. 1868 elején a Főváros megvásárolta a Lipót utca 24. számú, fővárosi tulajdonban lévő épülettel szomszédos 26. számú telket. A Lipót utcát 1899-ben csatolták a Váci utcához és akkor a telek a 62-64 házszámot, míg az új helyrajzi számot (23.961) 1925-ben kapta a telek. Az egyesített telekre kiírt pályázatot ugyan Szklaniczky Antal és ifj. Koch Henrik nyerte meg, de az épület megépítésével a másik pályázót, Steindl Imrét bízták meg, aki neogótikus és neoreneszánsz homlokzattal alternatív megoldást javasolt. A pályázat idején mindössze 29 éves Steindltől terveinek kisebb módosítását kérte a közgyűlés, amit a fiatal építész 1869 júniusában nyújtott be a testületnek. Ezt a tervváltozatot kisebb módosításokkal elfogadta a Főváros. 1869. augusztusában először egy másik helyszín mellett döntöttek, de 1870. január 12-én mégis visszatértek a már ismert helyszínhez és a városháza megépítése mellett döntöttek. Steindl végleges tervét 1870. május 15-én fogadta el a közgyűlés. Az Újvárosháza építését, Steindl irányításával, 1870. június 1-én kezdték meg, majd költségcsökkentési okokból az ismételten átdolgozott alternatív javaslatok közül végül 1871. március 29-én az olcsóbb, reneszánsz stílben megépítendő épület koncepcióját hagyták jóvá. Az épület, a közgyűlési terem kivételével, 1873 szeptemberére beköltözhető állapotba került. A díszes nagytermet csak 1875 március 24-én vehette birtokba a Főváros közgyűlése. A termet díszítő 3-3 nagyméretű falképet Lotz Károly 1882 február 26-án fejezte be. A díszes ólmozott üvegablakokat Kratzmann Ede készítette el 1884-re és ezzel nyerte el a terem egykori pompáját. Az évtized végére nyilvánvalóvá vált, hogy a két épület sem képes kiszolgálni az adminisztráció igényeit. A Főváros végül 1894-ben költözött mai helyére, az egykori Károly kaszárnyába, az invalidusok palotájába.

A második világháborúban ezen épület is jelentősen sérült, de a sérüléseket a háborút követően még javították. Ennek ellenére a közel 150 év alatt, a háborús sérülések kijavítását is beleértve átfogó felújítás nem történt az épületen. Az értékes díszítőfestések restaurálása helyett a ’70-es évek végén a folyosókat és a lépcsőházakat egyszerűen átszínezték, elrejtve a díszes közterek eleganciáját. Nyilvánvaló, hogy az átfogó restaurálás helyett azért is folyamodtak a „tisztasági beavatkozásokhoz”, mert a reprezentatív épületnek rangjához méltó funkciója sohasem volt az évtizedek során. A szükséges és helyenként halaszthatatlan beavatkozások mellett az épülettel kapcsolatos legfontosabb feladat használati szempontjából egy méltó, reprezentatív funkció megtalálása lenne, ami már az értékek bemutatását is lehetővé, illetve szükségessé tenné.

Az iroda elsősorban a díszterem és hozzá kapcsolódó Váci utcai teremsorra, valamint a nagyteremhez kapcsolódó két ruhatár felújításának tervezésére kapott megbízást. A részletes alakhelyes felmérés mellett elkészültek a restaurátori vizsgálatok is. A terv a megrendelő kérésére a nagytermet (részben saját használatú, de akár bérelhető) konferenciateremként, míg a kapcsolódó termeket kabinettermekként és tárgyalókként hasznosította volna. A legnagyobb kihívást a konferenciaterem oly módon történő modernizálása jelentette, hogy a ma már elengedhetetlen modern technológiák lehető legkevésbé látható módon és a terem karakteréhez illeszkedően jelenjenek meg. Ílyen szemlélettel egyedileg terveztük az ablakok szemöldökébe teljesen becsúszó, a szemöldök kőanyagával azonos alsó sínnel rendelkező vetítővásznakat. A régi padsorok ülőhelyenként egyedi rejtett világítást, elektromos dugaljat, mikrofonport- és audiovizuális csatlakozást kaptak volna úgy, hogy a régi padsorok karaktere változatlan maradt volna, anyagában pedig pusztán csak a mai elvárások számára már túlságosan kisméretű lehajtható asztalok kerültek volna lecserélésre. A tervezési folyamat során elkészült